Hegyi GyulaKína közel van
Egy népszerű angol nyelvű útikönyv szerint Budapest nyolcadik kerületét főleg cigányok és kínaiak lakják. Az ezerszer áldott és elátkozott, irodalmi remekművekben és rendőrségi jelentésekben sűrűn megörökített Józsefváros szemünk előtt alakul át a kisebbségiek és a bevándorlók negyedévé. Valószínű persze, hogy az útikönyv túloz, s a kerület lakóinak többsége (különösen az elegánsabb Belső-Józsefvárosban) továbbra is a többségi etnikumhoz tartozik. De kétségtelen, hogy néhány józsefvárosi utcán és téren könnyen olyan érzésünk támad, mintha idegen városba érkeztünk volna. Világszerte természetesnek számít, hogy a nagyvárosokban egész negyedeket formálnak a maguk sajátos arculatára a kisebbségiek és a bevándorlók.
Valaha a régi Magyarországon is így volt ez. A világhírű francia építész, Le Corbusier által Budapest legfestőibb negyedének nevezett és a II. világháború előtt lerombolt Tabán például a rácok (szerbek) negyedeként élt a fővárosi köztudatban. A nacionalista diktatúrák huszadik századi tombolása előtt nemigen akadt olyan város, amelyben kisebb-nagyobb számban ne éltek volna identitásukat büszkén őrző idegenek. Csak a szélsőjobboldali kurzus és nyomában a kommunista "idegenellenőrzés" nyilvánította gyanússá a külhoni eredetű, sokszor tisztázatlan állampolgárságú személyeket. (Mai fogalmaink szerint egyébként Gellért püspök, Kapisztrán János vagy Bem apó sem számítanának magyar állampolgárnak...)
A Külső-Józsefváros szívében, egy református egyházközség vasárnap esti "albérlőjeként" évek óta fogadja a hívőket az első magyarországi kínai keresztény templom. Délelőtt a környék reformátusai gyülekeznek istentiszteletre, este pedig a kínai keresztények. Utóbbiak nemcsak Budapest különböző részeiből, hanem több vidéki városból is felutaznak a szertartásra. Különös és megható érzés résztvenni egy kínai protestáns istentiszteleten a Józsefvárosban. A hívek jóval a szertartás kezdete előtt megjelennek, hiszen az egyházközség egyben nyelvi közösség is, ahol az egymástól távol élő emberek hetente egyszer anyanyelvükön beszélgethetnek egymással. (Ezt a kettős célt szolgálta az emigráció hőskorában számos amerikai magyar templom is.) Az Úr asztala mellé egész mikrofonsort szerelnek a nyolctagú kórus számára. Kiosztják az esti énekek és igehirdetések kínai nyelvű, fénymásolt szövegét. Az írásvetítő mellé ül egy kínai kamasz, aki duplatalpú edzőcipőjével és hanyagul félredobott hátizsákjával akár jelképe is lehetne a közeli kínai piacnak. A lányok kézről kézre adják a pillepalackos üdítőt, s nagyra fújják a rágógumit. Rideg ájtatoskodás helyett jóféle öröm tölti be a termet. Maga a szertartás is felettébb oldott a magamfajta közép-európai katolikus számára. Természetes a felcsattanó taps és hangos nevetés, bár sinológusnak számító kísérőm szerint a hívek a kínai szokásokhoz mérten meglepő fegyelemmel ülik végig a többórás istentiszteletet.
A magyar társadalom a rendszerváltozás óta eltelt évtizedben lényegében hozzászokott a kínaiak jelenlétéhez. Nemcsak a fővárosban, hanem egészen kis városokban is, ahol egy-két kínai család próbált szerencsét részint ruha- és cipőkereskedéssel, részint étteremmel vagy gyorsbüfével. Egy ismert nemzetközi mondás szerint annak, aki szereti a kínai konyhát, el kell viselnie a kínai szakácsot is. Márpedig a magyar nép (a valódi, itt és most élő nép, s nem a jobboldali hordószónokok által elképzelt árvalányhajas műnép) a jelek szerint megszerette a kínaiak főztjét. Nem csak az idegen ízek iránt hagyományosan nyitott nagyvárosi értelmiségiek, hanem a kisemberek, a hivatali dolgozók és a külvárosi családok is. A kínai kifőzde és gyorsbüfé egyre gyakrabban helyettesíti a privatizáció során felszámolt üzemi étkezdét és a tönkrement kisvendéglőt. Az ilyen műintézetekben készülő ételeknek szakértő ínyencek szerint kevés közük van az igazi kínai konyhához. De a magyar fogyasztók nem egzotikumból, hanem kényelmi és praktikus okokból ragaszkodnak a kínai módival megbolondított gyors és viszonylag olcsó falatokhoz.
Ennél is nagyobb jelentősége van a kínai piacoknak, amelyek a lakosság széles rétegei számára az egyetlen lehetőséget jelentik arra, hogy új ruhát, cipőt, sportfelszerelést vásároljanak maguk és családjuk számára. Bennfentes kereskedők szerint több elegáns belvárosi bolt tulajdonosa is a kínai piacon szerzi be a jobb kerületekben többszörös áron értékesített holmikat. De a vásárlók többségéről elmondható, hogy bolti áron és hazai kereskedőtől már egyszerűen nem tudnának ruhát, cipőt vagy műszaki cikket vásárolni. Ezért a kínai piacnak társadalompolitikai, hagyományosabb szóval közellátási feladata is van. Ha a közbeszédben kevés szó is esik róla, nagyjából mindenki tudja Magyarországon, hogy a kínai piac nélkül a szegények élete még keserűbb és sivárabb lenne, s az olcsón nyélbe ütött kis vásárlások sok, potenciálisan az elitet fenyegető indulatot semlegesítenek. Dühödt szélsőjobboldaliakat leszámítva ezért senki sem feszegeti azt a kérdést, hogy a plazák és amerikai stílusú gyorséttermek sikeres vetélytársaként miért virágzik másfelől a kínai piac és büfé is. (Sajnos mindkettő a hazai kereskedelem és vendéglátóipar pozícióit rontja, de erről nem a kínai árusok, hanem a magyar gazdaságpolitikusok tehetnek.)
Magyarországon becslések szerint tíz-tizenkétezer kínai él. Vagyis sokkal többen, mint ahányan a kisebbségi törvény szerint nyilvántartott nemzetiségek némelyikéhez (görögök, ukránok, lengyelek, stb.) tartoznak. A régóta honos kisebbségiekkel szemben a kínaiak általában nem akarnak magyar állampolgárságot szerezni, alig beszélnek magyarul és szívesen élnek zárt etnikai közösségekben. A kínaiak nem igényelnek a magyar államtól szociális segélyt és másféle anyagi támogatást. Lényegében a piacról élnek, s nagyjából annyian maradnak belőlük Magyarországon, ahányan családjukkal együtt üzleti vállalkozásaikból meg tudnak élni. A magyar állam természetes joga, hogy ellenőrizze és szabályozza mások mellett a kínaiak bevándorlását is. De a gyakorlatban a piaci lehetőségek minden idegenrendészetnél hatékonyabb kontrollt jelentenek. (Az Egyesült Államokba, ahol az illegális bevándorlók foglalkoztatása öt évig terjedő börtönnel sújtható, évente százezer kínai érkezik illegálisan - mert van igény a munkájukra.) A sokat emlegetett kínai bűnözést a magyar rendőrség az eddigieknél jóval hatékonyabban deríthetné fel, ha sikerülne a magyarul beszélő fiatal kínaiak közül előbb polgári alkalmazottakat, majd a későbbiekben akár rendőröket is toborozni. A fejlett magyarországi kínai sajtó egyébként élénken foglalkozik a közbiztonsági kérdésekkel, hat itteni kínai lapnak van ilyen rovata. Alighanem sajátos képet kapnánk rendőrségünkről, ha valaki például "Halló, Police" című rovatot rendszeresen lefordítaná az egyik budapesti kínai lapból.
Mivel kínaiak Japántól az Egyesült Államokig és Svédországtól Dél-Afrikáig minden fejlett országban élnek, épeszű ember nem csodálkozhat azon, hogy a vasfüggönytől megszabadult Magyarországon is virágzásnak indult a kínai közösség. Mivel tagjai nem segélyből, hanem a piacról élnek, csak egy diktatúra vagy a lakosság teljes elszegényedése űzhetné el őket, amit saját érdekünkben sem kívánunk. Tömeges, az eddigi létszámot nagyságrenddel meghaladó kínai állampolgár bevándorlása nem valószínű, s nem is hiszem, hogy a magyar államnak támogatnia kellene ilyesmit. (Mint emlékezetes, Torgyán doktor fontolgatta a kínaiak tömeges bevándorlását Tajvan szigetéről.)
Kívánatos lenne viszont, hogy a magyar közvélemény az eddiginél jobban megismerje a velünk élő kínaiak közösségeit. A kínaiak nem igényelnek semmiféle pozitív diszkriminációt, kisebb hatósági sérelmeiket és belső vitáikat többnyire magukban tartják, de örömeiket és gondjaikat a magyar társadalomnak is érdemes lenne megismernie. Már csak azért is, mert kínaiak gyakorlatilag a világ minden részén élnek, s így tanulságos tudni, milyennek látják valós fejlődésünket. (Piacon és kifőzdében amúgy is jobban megismerni a helyi népeket, mint szociológiai felmérések során.) Minél jobban sikerül nekünk is megismerni őket, annál kevesebb esélye lehet az ismeretlenséggel operáló idegengyűlöletnek. Az emberek úgy általában emberek, s a huszonegyedik században minden jel szerint még természetesebb lesz az idegen etnikumok együttélése a globalizálódó világban. A magyarországi kínai közösség lényegében a rendszerváltozás terméke, s mindennapi állapota hűen tükrözi a magyar társadalom hangulatát és piaci igényeit. Még az is, ahogy a kínai keresztények újsághirdetés útján találtak rá az őket tisztes bérért befogadó református egyházközségre. A magyarok és kínaiak a mindennapi életben többnyire békésen elintézik egymással az ügyeiket, s ebben szerencsére nincs szükségük politikusokra és még kevésbé nagyhangú jobboldali ideológusokra.