Hegyi GyulaA damaszkuszi út elején
Minden igazi utazás egyben időutazás is. Tokióban azzal az éjjel-nappal pörgő és villódzó óriás automatával találkozunk, amellyé a technicista álmok szerint a jövőben a nagyvárosok válnak majd. A vajdasági Pádé és Ada között a tiszai komp egy békésebbnek és nyugodtabbnak látszó, de azért véres tragédiákra emlékeztető múltba andalítja az autópályákon edzett gépkocsik utasait. A szokványos utazások ott és akkor nemesednek maradandó élménnyé, ha nemcsak földrajzilag, hanem időben is kikerülünk a hétköznapi mókuskerekünkből.
Damaszkuszban, amely a földkerekség legrégebbi, folyamatosan lakott városának számít, a több ezer éves múlt legkülönbözőbb rétegei halmozódnak egymásra. De a mai Magyarországról érkező látogatót (legalábbis e sorok íróját) a szíriai múlt mélységes mély kútjából mégis egy időréteg ragadta meg igazán. Az ottani jelen, amely Magyarországon már múltnak számít. A globalizáció berobbanása előtti utolsó, kimerevített pillanat, amelyben megjelent a modernizáció, de még a helyi szokásokhoz és életmódhoz domesztikálva. Damaszkusz több milliós nagyváros, jelentős autóforgalommal és számos utcai telefonfülkével, de a helyi ízek kínálatát még nem törték le az amerikai gyorséttermek, egyelőre csak ruhadísznek számít a mobiltelefon és mutatóba sem igen látni hajléktalant, koldust, családjából kivetett emberroncsot. A város utcáin időnként feltűnnek "nyugati" (ez amúgy japánt és oroszt is jelenthet) turisták, rájuk szakosodott ügyeskedők is akadnak, de az utcákat járva és a buszokon utazva legalább annyiszor kapunk apró ajándékokat (félig lejárt telefonkártyát, teát, tollat, miegymást), mint ahányszor tőlünk szeretnének elnyerni valamit a helyiek. Damaszkuszban és a többi szír városban már akadnak tengeren túli divatot követő üzletek, de az utcaképet még a keleti boltok, vízipipa mellett fecsegő kávéházi vendégek és a ráérősen fel-alá sétáló fiatalok határozzák meg.
Az életforma szintjén nagyjából mindent szabad, ami az úgynevezett "fejlett" világban megszokottnak számít. Nemcsak a fővárosban, de vidéken is láthatunk miniszoknyás lányokat, dohányzó nőket, több helyen mérnek alkoholt és vetítenek amerikai filmeket. A keresztény negyedben egymást érik a Krisztusnak szentelt templomok, a hívek az utcára is kiteszik a keresztény jelképeket, s a damaszkuszi örmény templom falán márványtábla emlékeztet a törökök által elkövetett örmény holokausztra. De a nők nagy többsége legalább kendővel borítja a fejét, kevesen élnek az alkoholfogyasztás szabadságával, s az egész nyugatos életforma egyelőre színes olajfoltként látszik lebegni a hagyományőrző iszlám civilizáció nagy tengerén.
Szíria hihetetlen régészeti és történeti értékekben gazdag. Csodálatos római ásatások, megrendítő halotti tornyok, épségben maradt keresztes várak, sok száz éve elnéptelenedett és növényzettel benőtt bizánci települések, álomszép mecsetek és az iszlám "glamour" emlékét őrző kereskedőházak kínálják magukat országszerte. Számos helyen örülhetünk annak a jellegzetesen "antiturista turista" élménynek, hogy magunkon kívül egyáltalán nem ütközünk idegenekbe a páratlan műemlékeknél kóborolva. Szíria első számú kincse mégis az emberi mosoly, az a szavakkal nehezen leírható kedvesség, amellyel az utca embere fogadja az idegent. Bármikor előfordulhat, hogy ismeretlenek kezet fognak velünk, partnernőnkkel együtt félénk puszit kapunk az utcán, idegent ritkán látott kisgyerekek játékosan megsimogatnak minket, ifjabbak és idősebbek kis ajándékot cserélnének velünk.
De amíg az ilyesmi mégiscsak említésre érdemes "esemény", addig az egyszerű mosoly néhány nap múlva természetessé és magától értetődővé válik. Néprajzi szakértők azzal magyarázzák az idegenek iránti kedvességet, hogy a sivatagi ember a rideg természeti körülmények miatt hagyományosan rászorult a másik emberek való jó viszonyra. Ez elég tudományosan hangzik, de sajnos nem ad választ arra a félénk kérdésemre, hogy miért mosolyognak nemcsak a premodern Szíriában, hanem a posztmodern Hollandiában is sokkal többet, mint Magyarországon, ahol az emberi mosoly már-már nyilvános perverziónak számít az általános utálatosság és össznemzeti rosszkedv közegében. Több ambiciózus kezdeményezés született már Magyarország "felfedezésére" és modernizálására: én annak is örülnék, ha a magyarok lassan, ahogy a beteg ember ismét járni tanul, újra megismerkednének az egyszerű emberi mosoly örömével.
A szovjet blokk peremén Szíria valaha szegről-végről a szövetségesünknek számított. Ebben az időben a magyar sajtó elismerően szólt a szíriai politikai rendszerről, anélkül, hogy a szír társadalom mindennapi életével különösebben foglalkozott volna. A rendszerváltozás után az ország - az úgynevezett Harmadik Világ legtöbb államával együtt - szinte nyomtalanul kikerült a magyar tömegtájékoztatás érdeklődési köréből. Szíria legfeljebb az izraeli-palesztín konfliktus mellékfrontjaként kerül időnként szóba, többnyire a relativitás szintjén. Szíria nem olyan kemény diktatúra, mint Irak, nincs benne iszlám törvénykezés, mint Iránban vagy Szaúd-Arábiában, nem instabil, mint a részben általa is ellenőrzött Libanon, nem Amerika-barát és nem vette át különösebben a szovjet módszereket sem. Szíria leginkább szíriai, s harminc éve a térség egyik legstabilabb országának számít. A Golan-fennsík megszállása fájó sebe a szíreknek, de a nemzeti sérelem mindeddig nem csapott át irracionális politikai kalandba. Szíriát nem frusztrálja túlságosan sem a közel-keleti konfliktus, sem a moszkvai szövetséges látványos megrendülése. A szír társadalom minden anyagi nehézség ellenére dinamikusan fejlődik, amely elsősorban a páratlan demográfiai robbanásnak köszönhető. Polgárai életkorát tekintve Szíria a világ egyik legfiatalabb országa, páratlanul magas születési és viszonylag jó gyermek-egészségügyi mutatókkal. A lakosság évente 3,4 %-kal emelkedik, ami európai szemmel több mint rekord: az Ezeregyéjszaka mesevilágába illő csoda.
A globalizáció várható betörése előtti nagy pillanatban Szíria elmondhatja magáról, hogy a hagyományos modernizációnak mindenképp nyertese lett. 1946-ban, amikor a franciák belebuktak e tájon különösképp szerencsétlen gyarmati politikájukba (Márai Sándor is írt erről Istenek nyomában című könyvében), a független Szíriának 2 és fél millió lakosa volt. Alig ötven év alatt ez a szám közel hétszeresére, 17 millióra emelkedett. A vegyes tulajdonra, a nagy állami programokra és a hazai igényeket fedező szíriai olajra épülő gazdaság fedezni tudta a sokszorosára duzzadt lakosság alapvető igényeit. Általánossá vált az írni-olvasni tudás, javult az egészségügyi ellátás, s a rendszernek eddig sikerült ügyes középutat talált a Világbank neoliberalizmusa és a merev államszocializmus között.
Szíria nem hasonlítható az átalakuló közép- és kelet-európai országokra, hiszen a szír kormány elsőszámú feladata a rendkívül gyorsan növekvő lakosság megélhetésének és szerény jólétének biztosítása. Arab földön a szegények és a velük szolidáris középrétegek időnként még elsöprik a kirívó igazságtalanságra épülő rendszereket. A politika lényege minden szóvirágon túl az olcsó lepény, a folyóvizes lakás és az iskolai oktatás biztosítása, az utak karbantartása és a járványok elkerülése. A szerény idegenforgalom egyelőre alapvetően ugyanazt az infrastruktúrát használja, amit a módosabb szírek és a merevebb iszlám rezsimekből érkező látogatók. Mivel az országnak fantasztikus műemlékei vannak, bármelyik percben várható, hogy Tunézia vagy Törökország sorsára jut, s milliószámra fogadja majd a nyugati turistákat. Ez már egy másik történet lesz, a maga fényeivel és pótolhatatlan veszteségeivel együtt.
Nekem még megadatott, hogy egy közforgalmú busszal három órát utazzak a sivatagban Palmyra és Damaszkusz között. Partnernőmnek pár hetet csecsemőt adtak a kezébe, nekem egy burnuszba öltözött beduin mesélt hosszan arabul - bár szavaiból csak a jó szándékot értettem meg. Régen éreztem utoljára, hogy egy egész busznyi embertömeg tiszta és egyszerű kedvességet sugárzott felénk. Közben az óriásira növekedett Nap lassan és vörösen alászállt a sivatagban. A kalauz pedig ennyi emberi és természeti szépség közepette benyomott a videón egy amerikai kazettát. Gyilkosság, verekedés, kurválkodás, kábítószer minden mennyiségben. A filmben kötőszóként repdesett a "motherfucker" kifejezés, amelyet még magyarul is pirulva fordítok le szó szerint "anyabaszó"-nak. Hosszan tűnődtem azon, miképpen teszi át arabra ezt az esztétikus rajzú felirat a szemérmes közönségnek. Ma még feltehetően sehogy. De nyilván eljön a "haladásnak" az a foka, amikor a "motherfucker" arabul is úgy hangzik majd, ahogy amerikai eredetiben. Ekkor Szíria is elmondhatja magáról, hogy nagy lépést tett előre a nyugati értékek, a multikulturális szokások és általában a globalizáció befogadása terén.
Valóban nincs más útja a globalizációnak? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, az egyoldalú globalizáció és a primitív nacionalizmus közti sivár hazai ösvényről kitekintve érdemes olykor az arab világra is figyelnünk. Az arab világ minden bűnével és gyengeségével együtt képes volt arra, hogy a technikai modernizációt legalább részben a maga kulturális és spirituális szokásaihoz igazítsa. Ha ezt a globalizációval is megcselekszi, akkor megint érdemes lesz átlesni a damaszkuszi útra.