Tavaszi nap volt. Mindenek munkálkodtak rendeltetésük szerint.

Egyedül a Teremtő henyélt.

Az út közepén feküdt és csimbókokban lógtak poros, szőke hajfürtjei. Hiába hányta-vetette magát, nem tudott feltápászkodni. Csak fetrengett a földön.

A sertéspofájú bárgyúság kiterjesztette fölötte védőszárnyait. Arccal nekiesett egy póznának... Részeg volt! Tökrészeg!

Hittétek volna, hogy a Teremtő... leissza magát? Könyörüljetek azon a lényen ki az orgia boroskupáival szennyezte be az ajkát!

Arra járt a sündisznó, hátába szúrta tüskéit, és így szólt:

"Nesze! Már delelőjén a nap, dolgozz, te semmirekellő, ne pusztítsd a mások kenyerét!

Arra járt a varangy, nyálat feccsentett a homlokára, és így szólt: "Nesze! Ha nem ilyen dülledt szemet adtál volna, akkor most nem nézném tétlenül nyomorú állapotodat.

Arra járt az ember, megállt a félreismert Teremtő előtt, három napig ürítette bélsarát a magasztos orcára!

A mindenható nagy Istent végre felébresztette a sok alattomos csúfság.

Ó, emberek, ti vagytok a teremtés fenegyerekei.

Ó, ti sose tudjátok meg, milyen nehéz dolog szüntelenül kézben tartani a mindenség gyeplőjét.